Folyamatainkban saját magunk és saját helyzetünk korrekt értékelése néha nehéz; sokszor túl borúsan látunk dolgokat, és van, hogy elfelejtjük értékelni ami jó (akár az elért, akár az életünkben adatott jót), vagy az elhárító mechanizmusaink védelmében csúsztatunk, és akár bántóan szigorúak is lehetünk… sőt, néha az igazságot is letagadjuk.
Fontos a tisztánlátás, amiben céltudatosak de megengedők, egyenesek és őszinték, de elfogadók is vagyunk – leginkább saját magunkkal. Ha folyamatban gondolkodunk, mindig fel kell tárni a kiinduló pontot és a jelen állapot is. Nem szabad egy helyzetet, viselkedést, reakciót (legtöbbször védekező mechanizmust) kontextusból kiragadva értelmezni.
“Az étellel nyugtatom, szeretem és kényeztetem magam.”
Előfordul sokszor, hogy elhamarkodottak vagyunk és a másikról azonnal kialakítjuk véleményünk (ítéletünk) a megjelenése, önkifejeződése és megnyilvánulásai alapján. Fejben már mindent tudunk (tudni vélünk) a másikról a beszéde, öltözése, akcentusa, a találkozás körülményei alapján, és ezer ötlettől vezérelve. A csavar ebben, hogy ha elég kitartóak vagyunk a véleményünkben, akkor észre sem vesszük, ahogy az igazságot be sem engedjük, mert a sztereotípiák erősebbek. Sokszor vagyunk kíméletlenek nem csak a másikkal, de magunkkal szemben is. Gyorsan kicsúszhat a szánkból (vagy ha nem mondjuk ki, akkor csak gondolati szinten a fejünkből), hogy “de hát miért nem tesz semmit önmagáért?!”, vagy hogy „ha le akar fogyni egyszerűen csak diétázzon!”. Odamondjuk, hogy „legyen több önuralmad!” vagy hogy „csak engedd el!”, de az őszinte együttérzés és elfogadás már ritkábban jön ilyen könnyen. Az egész társadalmunk az elvárásokra, ítélkezésre és szigorú mintakövetésre épül – ezt tanultuk otthon, ezt nevelték belénk az iskolában, ezt csepegteti minden közéleti csatorna. Szerintem az is a bántás egy trükkös formája, amikor elvárások nyomására olyan célt tűzünk ki magunk elé, ami egyértelműen elérhetetlen, és amikor elbukunk, még hibáztatva is vagyunk.
De gondolkodtunk már azon, vajon miért használja valaki például az evést, mint eszközt; önnyugtatásra és önszeretetre? A magyar nyelv nagyon beszédes: szeretet-morzsák; evéssel, a kis morzsák elfogyasztásával valóban szeretetet élünk meg, mind fizikális, mind lelki szinten. Vajon mi az oka, mi történhetett vele, amitől ez a megoldási stratégia vált be? Hol volt a szeretetteljes környezet, az egészséges kapcsolódás az életében, ami a lélek jogos igénye és aminek helyét most pótcselekvés, pót-szeretet tölti be? Hány orvos kérdezi-e meg tőle, milyen lelki folyamatok révén jutott ide? Kiderül-e a története, amiket megküzdött és elért, mert lehet egy sokkal nagyobb démont legyőzve cserélte azt az evésre. Tudja-e bárki és ő saját maga önmagát folyamatban látni: innen indultam, ezek a gyökér-okok, fejlődöm, tanulok, gyógyulok, és most itt tartok.
Ahogy az evészavar kapcsán, igaz ez minden külső megjelenés és belső folyamat viszonyában. Nem ismerjük egymás történetét, sem megküzdéseit. Nem tudjuk mi van egy arc, megjelenés és kifejeződés mögött, csak akkor, ha meglátjuk az embert a szerepek és álarcok mögött. Ha képesek vagyunk nyitott szívvel, ítélkezés-mentesen fordulni a másik felé: elfogadni olyannak amilyen, és kíváncsinak lenni arra, ki is ő valójában. Előítéletek, címkék és skatulyák nélkül. Akkor lehet elnézőbbek, megértőbbek és szeretetteljesebbek leszünk egymással. És talán saját magunkkal is.
