túlzó kontroll VS teljes kontroll-vesztés…
De mit is jelent egy fogyókúrás folyamatban a kontroll?
Miért olyan fontos a jól működő kontrollálás és mi történik, amikor elveszítjük a kiszabott étkezés feletti kontrollunk;
elcsábulunk, bűnözünk, nem tudjuk tartani az előírt szigorú étrendet, majd bűntudattal telve elkezdjük bántani magunkat azért, amit tettünk és ahogy kinézünk…
Úgy gondolom, hogy ha jól működne a kontrollmechanizmusunk, valószínűleg nem is lenne szükségünk szigorú diétákra. Nem lenne lelkiismeret-furdalásunk ha egy jót eszünk, nem ennénk határtalanul túl magunkat. Nem puffadnánk állandóan, mert elfogadnánk mit ehetünk és mit nem. Szépen bánva magunkkal megtartóztatnánk magunk attól, ami nem jó nekünk. Vagy nem, de akkor meg a következményekben tudnánk jól együtt élni. Az is egyfajta kontroll amikor tisztában vagyok vele, hogy valamit nem ehetek, de vállalom a következményeit és megeszem, betartva az ésszerűség határait.
De a lényeg, elfogadni magunk amilyen fizikai formában, testben megjelenünk és amit a szervezetünk üzen az elfogyasztott ételek emésztésén keresztül.
A legnagyobb baj az, amikor teljes kontroll alatt letiltjuk magunkat, nem szabad semmit enni hisz fogyókúrázunk, de legbelül elfojtva ezerrel vágyakozunk, majd amikor kicsit lazul a gyeplő elszabadul és kezelhetetlenné válik a vágy, ami jó esetben nyílt és vállalt, rossz esetben titkolt és szégyennel terhelt féktelen zabálásba tombolja ki magát. Ettől persze iszonyatosan érezzük magunkat, próbáljuk még erősebben visszanyerni a kőkemény irányítást, ami ha sikerül visszajön a mindent uralló kontroll, ha nem akkor a még mélyebb csalódással és szégyenérzettel teli keserű kudarc. (Persze a kudarcot, ami lelki bánatot hoz, evéssel termelt boldogsággal lehet legjobban orvosolni, amitől bezárul a végtelen ciklus köre).
Én egy 3 hónapos Regenor diéta alatt 10 kilót fogytam. Az első hónap tökéletesen betartott szigorban, jól kézben tartott teljes kontrollban telt – amennyire nehéz volt rákényszeríteni magam a kedvenc ételekről való lemondásra, olyan jólesett paradox módon mégis a kontrolláltság. Középpontot tudattalanul kereső lelkemnek jó volt visszahúzni korlátok közé a mértéktelen evést. Persze ez a szélsőséges önmegtartóztatás nem volt hosszú távon fenntartható, kétszer veszítettem el rövid időre a kontrollt, és amikor visszanyertem már nem volt ugyanaz – enyhült, lazult.
Azt gondolom, hogy sem a túlevés, sem a teljes megvonás nem lehet hosszú távú cél. A megértésen és önelfogadáson keresztül kellene eljutnunk egy jól kontrollált állapotba, nem a tökéletességre és hibátlanságra törekedni, de megelégedni egy jól működő, egészséges, egyensúlyban lévő énnel.
