Rettegés
Légszomj, mellkas szorít, félelem. Annyira részed már, azt hiszed ez a normális. Izgulsz, félsz, mi lesz ha, csak elég jó legyen, csak elég jó legyek!! Mi lesz ha nem jó így, mi lesz ha elkések, mi lesz ha hibázok, mi lesz ha elhagy, mi lesz ha kiderül nem vagyok elég jó, ahhoz sem hogy éljek. Rettegés és megfelelési kényszer. Mert hátha, ha elég jól csinálom megszánnak, maradhatok, legalább még egy kicsit. Közben elfojtás, nyugi, nincs baj, lélegezz, elég kicsiket ahhoz hogy ne is lássák hogy lélegzel, ne is lássák hogy létezel, hátha elfelejtkeznek rólad és megúszod. 6 évig is ment, és még másik 34-ig is! Próbáld ki, milyen sokáig tudod bent tartani a levegőt és mennyire tudsz észrevétlenül levegőt venni? Ha egész aprókat lélegzel meg tudod csinálni! Vajon ez mindig is ment, vagy idővel megtanultam? Vagy csak valahogy fel kell törnie a tudattalanból, mert van ami nem bír igazán nyom nélkül bent maradni?
Érzed te is?? Vagy éreztél valaha is hasonlót?
Hálás vagyok a térnek, nemsokára szembenézhetek vele. Félek. De akarom. Akarom, mert akarom hogy vége legyen. Szembenézünk, félek, megbocsátok, elengedlek, és elfogadom a Sorsot.
Magamért és mindenkiért akit szeretek!