Magam alakítom a világom. Tényleg!

Ami veled történik, az velem is történik. Mindenben, oda-vissza. Hívhatjuk karmának; nagyon leegyszerűsítve azért rúgtál bokán, mert valamikor én is bokán rúgtalak, és az univerzum egyensúlyra törekszik. Más azt mondaná az egyensúly azért kényszeríti ki hogy bokán legyünk rúgva, mert át kell hogy éljük mit tettünk, tanuljunk belőle és megtisztulva ne csináljunk ilyet többet, kvázi megfejlődjük. De a legegyszerűbb példa, ha egy szerettünkkel rossz dolog történik, valami szomorú, és mi sorsközösség vállalunk és mi is átéljük vele, mellette vagyunk, része a világának. A mélyebb összefüggéseket nagyon tudatosan lehet csak feltárni, és persze ennek is vannak szintjei – megfogalmazható úgy, hogy azért választottam leszületés előtt pont ezt a családod ezekkel a szülőkkel és körülményekkel, mert ezt a tanulandó feladatot vállaltam, amit itt kapok meg. A Karma tanítása szerint a tudattalanban tárolt benyomásaink halálunk után egyfajta automatizmussal bekapcsolnak, húznak, vonzanak valahová ahol aztán az érdemeink szerinti létformává ismét összesűrűsödünk, az ok-okozat törvényét követve azt hozva létre, amiből tovább tudunk fejlődni és tanulni. Legsúlyosabb tettek legnegatívabb benyomásai saját poklukat teremtik meg, így maguknak teremtik meg a körülményeket és lehetőséget a tisztulásra és ebből való kifejlődésre. Szintén a jó benyomások az életüket jól élő embereknél, akik jót tettek és boldogok voltak tőle, halálukkor jó érzéseket hordoznak, így jó helyre születnek újjá, vagy ahol szabad választásból ismét segíteni tudnak és tovább fejlődni.

De vissza a jelen földi élethez. 🙂 Hibáztatjuk a másikat a nehézségekért, a rossz sorsunk, a családi történetünk, mindenki hibás rajtunk kívül, mert nagyon kemény őszintén meglátni a saját szerepünk a saját történetünkben. Gondoljuk bele! Minden és mindenki rajtunk keresztül képes csak hatni ránk, ezért történhet velem valami, ami veled is történik. Bonyolult átlátni a kapcsolódásokat és következményeket, mert nem képes az emberi agy időtlenül és minden szálat (rengeteg) egyszerre látva az Itt_és_Most-ban lenni, viszont mindig én vagyok az aki megbántva, szeretve, eltiporva, elhanyagolva, nem-megértve, megbecsülve, vagy akár lehetőségeitől jogtalanul megfosztva vagyok! Van mondjuk Pista, ilyen vagy amolyan, tesz amit tesz,  az ő sorsa és vele történik. De a történetben én vagyok az, akire ez jó vagy rossz, de hatással van. Könnyű azt mondani, hogy “lépj túl rajta”, “ne reagálj rá így”, meg hogy “ne foglalkozz vele”. Megtenni néha sokkal nehezebb. A tanács jogos, tényleg te alakítod a világod, te döntöd el kiket engedsz be és hogy éled meg ami történik veled. De ehhez vannak összefüggések, amiket meg kell látnunk, különben nem tudunk dolgozni velük – hogy tudnánk ha nem is tudunk róluk? És ha megláttuk és értjük, akkor talán helyre tudjuk rakni őket és egyszer majd tudjuk máshogy is csinálni, de tisztánlátás hiányában mindig csak a belénk kódolt ösztönös programok futnak, aszerint reagálunk újra és újra. Sőt még jöhet hozzá a bűntudat is, hisz egyszer már meg lett mondva, hogy máshogy is lehet reagálni és minden nap elbukunk, mikor megint nem ment. Félreértés ne essék, a felelősség továbbra is a miénk, még így is mi alakítjuk a világunk, ám ehhez érdemes meglátni a “miérteket”, és (akár) segítséget kérni mind a helyzet felismerésére, (akár) az elakadások tovább-lendítésére (én a családállítást tartom a legjobb módszernek, mindenkinek megtalálja a sajátját).

Saját történetünkben nehéz objektíven rálátni saját helyzetünkre… megdöbbentem, mikor rájöttem arra ami eddig fel sem tűnt: nem csak a férjemnek nem volt apa-képe, hanem nekem sem! Régen tudom, hogy nehéz lehetett neki úgy jelen lenni az apa szerepben, hogy sosem volt a lelkében egy “jól-működő” minta. De az hogy nem tűnt fel, hogy nekem sem!? Mert a részünkké válik valami annyira, hogy már az a természetes, hogy már meg sem látjuk! Pont annyira nem láttam én sem az anyám szeretetben lenni az apámmal, mint Ő az Ő apját az anyukájával. Legalább annyira hiányos nálam is a minta, mint nála. És akkor véletlenül választottam magam mellé valakit, akinek pont ez a tanulandó feladata? Véletlenül történik vele az, ami velem? Vagy minden összefügg mindennel, csak meg kell látnunk az összefüggéseket, magunkban is, akkor is ha ezzel mi is lelepleződünk?

Ott kezdem teremteni a világom, hogy belátom, hogy én is a világom része vagyok, és mindenki akit ebbe a világba bevonzok. Tiszteletben tartva és elfogadva az alaphelyzetet (értem vagy sem) őszinte vagyok magammal, és változtatok amin tudok, tanulok és változok.