A boldogság királysága

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi kis faluba született egy kislány, kinek édesanyja a Kegyelem nevet adta. Nagyon szép, erős gyerek volt, talán azért, mert fiúnak várták, talán mert az élet így akarta segíteni sorsa teljesítésében, hogy erősnek teremtette, nem tudjuk. De hogy masszív, életrevaló gyerek volt, az biztos. Volt is oka rá, hogy szívós legyen.
Volt ugyanis a királyságon, amelybe született, egy teljes birodalmat sötétségben tartó átok. Oly régóta tartott már, hogy mind meghalt, aki még tapasztalta az átok kezdetét és megalkotását. Már csak szóbeszéd járta egy gonosz boszorkányról, aki boldogtalanságában és irigységében, látva az akkori uralkodó pár boldogságát, átkot csókolt a királyi pár újszülött gyermekének homlokára. A kislány ük-ük-ük nagymamája volt ez a megátkozott gyermek, aki felnőve az őt körülvevő rájuk ereszkedett sötétségben, nem is lelte boldogságát. Pedig igencsak próbálkozott ő erősen, mind az ország kormányzásában, mind a családi otthon megteremtésének örömében, de minden próbálkozás végül kudarcba és szomorúságba fulladt. Minden felnövekvő nemzedék új reményt adott az átok megtörésében, de a sötétség generációról generációra egyre sűrűbb és hatása egyre fájdalmasabb lett.
Ezt persze a királyságban élők már úgy megszokták, hogy észre sem vették. Megtanultak együtt élni vele. Megtanultak lemondani a fényről, a meghitt nyugodalomról, a boldog és könnyed életről, az álmaikról. Éldegéltek az átkot az életük mindennapjaiba beépítve, annak rendje és módja szerint.
Kegyelem az első éveiben nem is fogta fel teljesen, mi az ami körülvette, mi volt ami nem jó, de érezte, ahogy körülölelte valami megfoghatatlan nyomasztó teher. Mit tudta ő, hogy ősei hogy küzdöttek az átokkal, hogy hány uralkodó bukott el a harcban, és hogy hány királyné adta fel a reményt a változásra. De mégis volt egy valaki, aki nem adta fel! Aki harcolt az elemekkel, harcolt a gyermekei életéért és a jobb jövőért. Ez az anya, Kegyelem és nővérének édesanyja nem adta fel a reményt. Addig vívta a csatákat, míg kihozta őket a legsötétebb sötétből, amivel egy kis reménysugarat ültetett el. Pont annyit, amiből a változás és gyógyulás magja fenn tudott maradni.
Sokáig nem lehetett tudni azt sem, hogy a mag túlélte-e a zord utazást, de a szeretet mint finom vattacukor, körülölelte és megvédte, és Kegyelem felnőve egy szép napon felfedezte.
Mint ahogy az a mesékben lenni szokott, Kegyelemnek is több próbát kellett kiállnia - amikből száztizenegyezer-száztizet elbukott. A sötét erős volt és mint a mágnes, határozottan lefelé húzott. Kegyelem így sokszor mozdulni sem bírt, kitört, harcolt, és újra elbukott. De minden bukás után (ami csak később tudatosult), rést ütött a sötétség falán, ami a végén úgy meggyengült, hogy a száztizenegyezer-száztizenegyedszerre Kegyelem sikert aratott. Ekkor értette meg, hogy korábbi bukásai, sőt ősei kudarcai mind a sikerhez vezető út volt. Nem bukások, csak a győzelemhez vezető úton való erőpróbák, melyekre szükség volt.
Ahogy az átok megtört, mint varázsütésre, mindenki megérezte.
Élők és már holtak, mind együtt örültek, mindenki tette és érzése, minden harc és próbatétel átminősült. Már senki nem kudarcnak látta, hanem segítségnek az úton. Az átok nem átok volt többé, hanem elixír, ami sebeket gyógyít és boldogságot hoz.
Így teremtette meg Kegyelem a Boldogság Királyságát, ahol családjával, férjével és fiaival, testvérével és az anyakirálynéval már boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Aki nem hiszi, járjon utána. Ha tud.