A történetmesélésnek mitől van ereje?

A történetmesélés erejével csoport egy nagyon különleges önismereti csoport, ahol saját történeteinkkel fogunk dolgozni. A megosztás ereje, a szembenézés, az érzelmi feldolgozás mind fontosak a folyamataink szempontjából. Egy történetet lehet sokféleképpen mesélni, attól függően, hogy mit hogy éltünk meg. De amit megéltünk, azzal lehet dolgozni, és a feldolgozás folytán változtatni a viszonyunkon. Egy tény ami megtörtént megváltoztathatatlan és hat az életünkre, nem törölhető ki, de a hatása és a viszonyulásunk hozzá nagyban változhat, ami meghatározza, hogy a tény vagy esemény mennyire uralja az életünk, tudjuk-e erőforrásként használni, hogy jól tudunk-e vele lenni.

Nem lehet túlhangsúlyozni az érzelmi feldolgozás, a tudatosság és az önismeret fontosságát. Egy feldolgozatlan trauma, egy lehasított emlék néha meg sem tud jelenni a történetünkben, és mégis, kimondhatatlan formában de jelen van, hat ránk, és arra vár, hogy gyógyulhasson, hogy dolgozzunk vele és emeljük be, hogy végre a helyére kerülhessen.

A történetmesélés erejével csoport több mint egy sima önismereti csoport. Lehet útnak indító az úton, ami támpont és kiinduló pont lehet a saját folyamatok feldolgozásában, de nagyon jó rátekintést is adhat a már önismeretben jártas embereknek is, hiszen megmutatja majd, hol tartunk a saját történetünkben, hogy vagyunk a saját Életünkben.

„Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyermekkorunkban elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám saját magunkat megváltoztathatjuk, »kijavíthatjuk«, s saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatározzuk, hogy a múlt történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez persze kellemetlen - ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor láthatatlan s mégis oly rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké változzunk, akik ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.

A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s ezért azt sem tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyerekkori helyzeteiben él. Ezek az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, amelyek egykor valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok. Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettüket, történésüket eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.”

»Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása«