Kylo és a cecelégy

Kylo és a cecelégy
2025. szeptember 16.
Kylo a fekete hím labradorunk. Erős, sűrű szőre van, és jellemében is határozott, olyan mint egy buldózer. Esténként ki szokott menni egy nagy sétára, amit kvázi egész nap vár. Az a nap fénypontja. Délután elkezd már készülni rá, helyezkedik, árgus szemekkel figyel minket, szem elől ne tévesszen, mert még a végén, ha nem figyel, képesek lennénk (szerinte)...

Kylo a fekete hím labradorunk. Erős, sűrű szőre van, és jellemében is határozott, olyan mint egy buldózer. Esténként ki szokott menni egy nagy sétára, amit kvázi egész nap vár. Az a nap fénypontja. Délután elkezd már készülni rá, helyezkedik, árgus szemekkel figyel minket, szem elől ne tévesszen, mert még a végén, ha nem figyel, képesek lennénk (szerinte)... elfelejtkezni róla és kimenni nélküle. Szóval nagyon szereti a hosszú, esti sétáit.


Vidéken élünk, így a séta alkalmával (is) kapjuk a vidéki élet minden szépségét és nehézségét is. Az egyik ilyen nehézség, ha megtalál a cecelégy. Nagyon sunyi, alattomos, Kylot nagyon szeretik, rákapaszkodnak és úgy a szőrébe bújnak, hogy alig vehetők észre.

Történt a tegnapi séta alkalmával, hogy egy cecelégy szorosabb barátságot kötött a mi kis kutyusunkkal. Kylo hazahozta, elvolt vele. Egy darabig. Este már nyafogott kicsit, de mivel némileg elkényeztetett házijószág, szokott ő máskor is drámázni, nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Még lefekvéskor sem, amikor tőle szokatlan módon rámlökte a hálószobaajtót, erőteljesebben jelezve, hogy akar valamit. Kiengedtem a teraszra aludni, figyelmen kívül hagyva a jelzését. Egészen hajnal kettőig, amikor is durván ugatta a teraszajtót, amíg ki nem mentem érte. Beengedtem, fel le szaladgált, furán viselkedett. Bement a hálóba a férjemnek is szólni, hogy csináljunk már valamit. Valami nem oké, de nem lehetett tudni mi. Leellenőriztünk a kertben is mindent, se macska, se betolakodó, vagyis a kertben nem látszott. Mert aztán közelebbről megvizsgálva a nyakát, felfedeztük a vérszívó legyet.


Nyilván megszabadítottuk tőle és utána már az éjszaka hátralévő része békésen telt, de hajnal kettőig szegény állat viselte, hogy csípjék, marják, szadizzák, fájdalmat okozzanak neki! Akkor jutott el a szenvedésnyomás arra a pontra, hogy már határozottan segítséget kérjen. Így már tudtunk jól figyelni rá, megértettük hogy baj van, és megkerestük az okát, amivel a megszabadulás is megérkezett.


Másnap reggel kómásan azon gondolkoztam, nem ilyenek vagyunk-e mi is emberek a saját szenvedésünkkel? Milyen sokáig tűrünk és várunk, míg végre lépünk… Ha már fáj, ha már eléggé fáj, elindulunk, és jó esetben komolyan vesz valaki és tud is segíteni. Ha még nem fáj eléggé lehet nem is keressük a megoldást elég határozottan. Lehet magunk sem hisszük el még, hogy tényleg baj van. Hiszen a baj teljesen relatív. Amúgy is mindig így volt és már megtanultunk együttélni vele. Ha feltételezzük, hogy a kutya a jelenben él, a mostban, akkor Kylo simán hihette azt, hogy a légy mindig is a nyakán lakott, és mindig is szívta a vérét. De ami elég az elég, szerencsére segítséget kért. 


Ez történik az egyéni folyamatban, egyszer elég lesz és elindulunk, segítséget kérünk, és igyekszünk elég jól és határozottan kifejezni, hogy mire van szükségünk, és remélhetőleg találunk olyan embert, aki kisegít minket a helyzetből. Bízni kell, és hinni, hogy ez megtörténhet, oda kell menni és kérni, és a többit rábízni az Életre. Mert minden, ami gyógyulni akar, tud gyógyulni. Van gyógyulás és lehet változtatni. Ne viseljük el a felesleges szenvedést, csak azért, mert már olyan rég része az életünknek. Merjünk és lépjünk, keressünk és bízzunk, mert ha tényleg akarjuk, akkor lesz válasz és lesz változás, csak végig kell csináljuk!