Miért fontos az önismeret?

Ma reggel hallgattam a kocsiban az egyik kedvenc zenémet, a Prime Orchestra prodigy feldolgozását, és eszembe jutott, ahogy nemrég mikor lelkesen ajánlottam valakinek, az illető azt mondta rá, hogy neki nem tetszik. A zene ami szerintem elképesztően jó, valakinek nem tetszik! Pár év önismereti munka után már nem a személyem ellen irányuló támadásnak vettem, nem sértődtem meg mint régen, szerencsére le se hülyéztem és nem kezdtem győzködni arról, hogy pedig milyen jó, de még észrevettem magamon a meglepettséget. Ez már csak egy pillanatra futott bennem végig, de azért végigfutott. Pedig a világ legtermészetesebb és legjobb dolga, hogy nem vagyunk egyformák és nem ugyanúgy működünk. Mégis, a kondícionáltság nagyon erős, formálható, de nehezen tűnik el nyom nélkül. De ha ismerjük, és jól tudunk bánni vele, talán nem is baj ha nem tűnik el teljesen, mert akkor már nem okoz galibát, kezelhető.

De honnan tudom mi a kondicionáltságom, ha soha nem néztem magamba, és nem próbáltam utánajárni mit miért hogyan csinálok? Hogy lehetek hatással az életemre, hogy várhatok változást, ha alap működéseimet zabolázatlanul, zsigerből hagyom futni mint elszabadult vad lovakat, maguktól. Ha nem látom az összefüggéseket aközött aki vagyok, ahogy működök, és ahogy ez hatással van a kapcsolataimra és a saját életem. Ezért olyan fontos az önismeret! Rengeteg mintát hozunk, legtöbbet tudattalanul, önismereti munkába kerül meglátni és összerakni magunkban őket, majd átdolgozni érzelmileg, hogy szabadságot teremtsünk a választásra, ahol már lehet máshogy, lehet jobb, lehet az ami jó nekünk.

A tinédzser gyerekem szerint Vivaldi cincogás, nekem az ő zenéje inkább irritáló zaj, mint zenei alkotás. Ettől a gyerekem nem bunkó, aki meg akart bántani egy zeneszerző óriást, és én sem kell elidegenítsem őt magamtól az ízlésének durva kritikájával, és mégis, hányszor üt egy ilyen éket két ember, két generáció közé. Nem az eltérő ízlés, hanem az egymás el nem fogadása, durva kritizálása, sokszor megbántása. Pedig nem kötelező hallgatnom amit ő szeret, ítélkezésmentesen hagyhatom kibontakozni, aki lenni szeretne. Az elfogadás és egymás tisztelete, egymás határainak betartása akkor lehetséges, ha ismerjük saját határainkat és a zsigeri reakcióink helyett tudunk máshogy lenni a számunkra talán nem kellemessel, idegennel, nem tetszővel, a mással. Ehhez jó tudni egyáltalán hol a határ, miért reagálok mereven, honnan jön a nem elfogadás, a másnak lenni és a kilógni a sorból veszélyes tudattalan félelme, esetleg tudni engem elfogadtak-e és kibontakozhattam-e, van-e bármilyen elakadás a személyiségfejlődésemben, mi megy jól vagy kevésbé jól nekem, és ami nem jól megy annak feldolgozásával és elfogadásával jól vagyok-e. Egy ilyen apró gondolat mögött (hogy nehéz beemelni hogy ami nekem tetszik az másnak nem jön be) mennyi szál húzódik meg. És ez csak egy szösszenet. Egy apró példa, ami nem is súlyosan komoly vagy fontos, csak egy példa, amiben a fontos amit mutat. Neked valószínű ezzel a példával őszintén semmi bajod, de lehet más ami meg nálad nyomógomb - nem a gomb színe és formája, hanem a megléte a fontos.

Miért fontos az önmagam ismerete? Mert anélkül hátrakötött kézzel és csukott szemmel repülünk, sokkal kevesebb tudatos irányítási lehetőséggel a saját működésünkre és saját életünkre. Fontos útszakaszhoz érkeztünk mi, akik 10 hónapon keresztül osztozunk ezen az úton, amit együtt majd megteszünk.